Kedves Nép!
San Francisco-ba vagyunk, és csak most töltöm fel a képeket, az Angyalok Városából. Nem sokára, pedig jön a Frisco-i válogatás is...
Külön képek a Walk Of Fame-ről: https://picasaweb.google.com/richardhradszky/Iphone?authkey=Gv1sRgCODeg96-r7CXSA#slideshow/5645376890482258418
Itt vannak a Las Vegas-i képek. Egy fejezetnek vége, irány Los Angeles...
Egy ideje megint nem írtam, ennek oka, hogy kis postokat mindennap írogatni, fárasztónak és fölöslegesnek tartottam, a nagyobb volumenű írásokra meg az időmből és kedvemből nem futotta. Ehhez képest sok minden történt, de nyílván ezeknek csak egy kis esszenciáját tudom átadni. Éppen a Las Vegas felé tartó Delta járaton ülünk Mártival, Gáborral és Segával és mivel ők hátraejtett fejjel és tátott szájjal húzzák a lóbőrt, így akadt egy kis időm írni.
A legrégebbi dolog, amire emlékszem a hetedik helyzetjelentés után történt eseményekrből, egy nem annyira örömteli dolog, ugyanis Pubi (Attila) lába – nem egészen két héttel a tábor vége előtt – eltört. Az eső, a lejtő, a fű és a sár közreműködése nélkül valószínűleg nem sikerült volna ennyire szerencsétlenül elesni, tudniillik az Attila bal lábáról készített röntgenképeken 3 törést állapított meg az orvos. Kettőt a sípcsonton, egyet pedig a szárkapocs csonton. Az baleset szombaton délután történt, rögvest munka után. Az esti kocsmázás helyett a háromnegyed órányira található Binghamtoni Wilson kórházba autóztunk Speedy-vel, a mexikói harmadéves maintenance-es sráccal, a tábori luxuslexus kényelmét élvezve. Az úton Pubi már jól volt, valószínűleg a fájdalomcsillapítóknak köszönthetően.
A korházban minden meglepően olajozottan működött, kivéve azt, hogy senki nem tudott semmit a biztosításról. Ezzel ők nem foglalkoznak, kérdés nélkül ellátnak, majd egyszer kapod a számlát. Végig mindenki nagyon kedves és barátságos volt, legjobb tudásuk szerint segítettek. Tűrték a szemtelen közvetlenségemet, sőt, a nővér azt mondta, hogy nagyon szívesen látna még a korházban ( :D de nem betegként, hanem orvosként), ugyanis jó segítségnek bizonyultam és végig nagy érdeklődést mutattam minden mozdulatuk iránt, majd minden létező embernek megmértem a vérnyomását, véroxigén szintjét és pulzusát. Szóval ehhez is értek J Így, több mint tíz nappal az eset után, Attila már terhelheti a lábát, köszönhetően a NASA bakancsnak, amit korházban raktak adtak neki gipsz helyett. Rossz szerencse és csonttörés, de mázli, hogy minden csont a helyén maradt, így az orvosnak semmi dolga nem akadt, csak kötést helyezni a sérült végtagra. Ezúton is jobbulást!
A június közepe óta eltelt kilenc hétre visszatekintve, egészen a leges legvégéig javult a hangulatom és a közérzetem, egyre jobban élveztem a tábori létet a munkával és mindennel, mindenkivel együtt. Ez egy elég király, főleg, hogy a kezdet sem volt katasztrófa. Egy járatlan útra léptem, amely meglepetés nélkül, de okoz váratlan bukkanókat, néha nagyobbakat is. Hogy objektív legyek összevetettem a fejemben az otthoni hétköznapokkal az itteni életem és úgy még fényesebb a dolog. Hiába voltak ideges vagy nem jó pillanatok, mégis mondhatom, hogy semmivel sem éreztem magam rosszabbul, mintha otthon maradtam volna, sőt. A jelenlegi véleményemet befolyásolhatja, hogy a „minden jó, ha a vége jó” forgatókönyv következett be, tehát jó szájízzel írom, amit írok. Leegyszerűsítve, és bár ez még nagyon korai gondolat, még sok mindentől függ, de visszamennék jövőre is és azután is. A nyár eddig 8 pontot kap, már csak az a kérdés, hogy hanyas skálán… J
Amit még mindenképpen el akartam mondani, hogy a terveim szerint a blog átváltozik egy fotóboggá, ennek oka pedig az, hogy ahhoz a részhez érkeztünk, amikor én nagyon jól akarom magam érezni, nem mintha eddig nem tettem volna. A lényeg, hogy az egész eddigi dolog az utazásért volt. A tábor és a munka egy eszköz, melynek segítségével eljuthatok oda, ahová máshogyan nem tudtam volna magamtól. (Igen Mama, köszönöm a segítséget, nélküled sokkal nehezebb lett volna a dolog… ).
Tehát nem szeretnék órákat fogalmazni és a gép előtt ülni. Szeretném maximálisan kihasználni és átélni az itt eltöltendő időt. A képeket fel fogom tölteni, ha lesz net és a legfontosabb dolgokat, majd képaláírásként olvashatjátok. Ez a terv körvonalazódott bennem, valami hasonló mentén fog folytatódni a naplóm története.
Az van, hogy meglehetősen jóra fordultak a dolgok. Ebben a pillanatban, arról számolhatok be, hogy minden másnap nekem szegezi a kérdést Magic, hogy visszajövök-e. Ma például, megmondta, hogy vissza kell jönnöm, különben megtalál Magyarországon. Erre megköszöntem a szavait, majd elmondta, hogy ne köszöngessem, hanem tényleg menjek vissza és vigyem a barátimat, barátnőimet vagy aki akarok. Ez már azért túlzás, ennyire nem vagyok jó (egyébként de, de a tökéletességhez a szerénység is hozzátartozik, szóval nem mondhatok akármit).
Mike aki, mint nem olyan rég kiderült, Magic és Chris főnöke is, a mai change over day közepén félrehívott, hogy menjek neki segíteni, majd amikor eltávolodtunk, közölte, hogy akkor vezethetem a JCB-t, ami egy brutális markolós-lapátos sárga behemót, és minden vágyam volt, hogy egyszer pusztítsak vele. Szóval gyorsan elmondta, hogy mi micsoda, én meg született segédmunkás gépkezelő módjára rángattam a két botkormányt, meg nyomogattam a pedálokat. Nagy élmény volt, fura érzés ekkora erő fölött rendelkezni. Könnyedén emelek föl több tonnát egyetlen kis kézmozdulattal úgy, hogy közben meg sem izzadok. Az irányításához nem kell több két kéznél, meg egy fél lábnál, szóval nem Harvard-ról válogatják a kezelőket, de azért beletelik egy kis időbe mire megszokod, hogy a két kart, melyet négy irányba lehet mozgatni, egyszerre kell kezelni és közben arra is kell figyelni, hogy ezt milyen erővel teszed, mert nagyon érzékeny a masina. Mike megcsinálta a napomat, nagyon jó kedvem lett ezután, pedig sokat kellett dolgozni. És a délelőtt még Chris is elismerte a munkámat, szóval, úgy kaptam elismerést, egy nap minden főnöktől, külön-külön, hogy ők nem beszéltek össze.
Hétfőn voltunk tubingolni, amit ugye nem tudtam, hogy pontosan hogyan kell elképzelni, de iszonyatosan nagy élmény volt, nagyon tetszett. Az egész annyi, hogy egy klasszikus vízividámparkos fánkkal kell csörgedezni a lassúfolyású Delaware folyón. A kör alakú, középen lyukas levegővel felfúlyt guminak, van háttámlája és a egy háló is van a közepén a lyukban, így nem lehet kiesni belőle és nagyon kényelmes. Pohártartó is jutott a „járgyányra”, így az ember hideg sörrel a kezében folyhat le a barátaival a folyón. A víz nagyon tiszta és kellemesen hideg. Tökéletes program egy meleg nyári napra. A szokásos társaság ment, természetesen Kim kocsijával. Pubi, Ákos, Márk és Én, illetve a Philadelphiát is velünk megjárt Detti is elkísért minket, plusz egy meglepetés lány Elodie (Didi), aki Francia és szereti a csigát (megenni). Ha lehet és a következő, azaz utolsó day off-omat is itt tölteném, és biztos vagyok benne, hogy más is jönne még egyszer. Ami rossz hír, hogy a folyó elég vizes volt és éppen ezért a valóságot megörökítő készülékeinket nem vittük magunkkal. Nekem az emlék, neked a fantáziád marad, használd egészséggel.
Nem tudom, hogy mondtam- e, de vízisíelni is voltunk, ami valójában wakeboardozás lett. Attila, 5 éve csinálja, így neki rögtön sikerült a vízből kivontattatnia magát, ami se Márknak, sem pedig nekem nem jött össze a koponyánként rendelkezésre álló, körülbelül 30 perc alatt. Dan, a vontatásért felelős Új-Zélandi – aki szerint Dél-Afrikai akcentusom van (soha nem bocsátom meg neki ezt, még ha viccelt akkor se) – motorcsónak kezelő, a vízisít ajánlotta, merthogy arra könnyebb felállni, de mi ragaszkodtunk, a másikhoz, látva, hogy Pubi milyen könnyen kezeli. Picit bosszantó volt így az eredmény, de elméletileg lesz még lehetőségünk kipróbálni a dolgot, szóval majd még mesélek…
Azt hiszem ennyi és akkor nem vagyok lemaradva semmilyen történettel. Talán egy mondatot még megér, hogy a visiting day után volt a tábori Color War, ami minden tábori évben egyszer van és körülbelül öt napig tart. A tábort két csapatra osztják és különböző contesteken és competitionökön méretik össze a tudásukat és erejüket. Ebben az évben a Vámpírok csaptak össze a Vérfarkasokkal, merthogy mindig megadják a két oldalt is. Van pólóm is, majd lefényképezem. Kötélhúzás, nagyon rossz izű (mindent bele kancsó) ital elfogyasztása verseny, kötélégetés (ropeburn) és még rengeteg minden volt. Ez egy nagy alkalom a gyerekeknek és amíg tart, addig semmilyen más program nincs napközben. Bár ez nektek nem olyan meglepő, de itt egyébként minden nagyon szigorúan be van osztva, minden gyerek kiválasztja, hogy milyen foglalkozásokra szeretne járni (major és minor), és ott meg is kell jelennie.
A táborról annyit, hogy több mint 200 gyerek elhúzott ma, a maradék két hétben az utolsó session-ben, csak 380 kölök rontja a levegőt. Lazább lesz a dolog, pár bunk be is zárt. A hangulat az egész táborban oldottabb, mindenki érzi, hogy nemsokára vége. Nekem most jó, remélem, hogy így marad és jókedvvel kezdhetek neki a 3 és fél hetes Észak-Amerikai utazgatásomnak.
Mostanra ennyi, képek megint nincsenek, de nem azért, mert nem töltöttem fel, hanem, mert érdemben nem készült semmi. Ölelés!
Kedves közönségem! Közkívánatra – az égvilágon senki nem panaszkodott –, újra egy helyzetjelentés formájában adok hírt magamról. Ha minden igaz, már két hete nem jelentkeztem. Sajnos az utolsó szekrény készítése után több fülem maradt, mint ujjam, így diktálnom kell a bejegyzéseket és mivel az illető mexikói, így rendkívül lassú a folyamat. Minden viccet félre téve, természetesen négereknek diktálok, nem középföldieknek… :P
Először is túlvagyunk a visiting dayen, amikorra ugye itt mindennek KÓSERNEK kellett lennie. Az ígéret szerint, az ezt megelőző körülbelül 5 napban, nagyon sokat fogunk túlórázni, de ahogy közeledtünk ahhoz a bizonyos szombathoz, sehogy sem akart bedurvulni a dolog. Gyakorlatilag csak péntek este kellett 8-ig dolgoznunk, de csak nekünk, magyaroknak, illetve abból is csak két embernek kellett befejeznie a pump track-et, a mountaion bike department-nél. Viszont, mivel nagyon összetartóak vagyunk, minden hun ott volt. Ezt a spirit-et látva Magic, közölte velünk, hogy annyira atomcsászárok vagyunk, hogy jövőre az egész csapatot, mindenkit beleértve szeretnének visszavenni és nagyon köszönik, mert a 13 év alatt, ő ilyet még nem látott. Ez az elismerés, azért jól esett, dobott a hangulatomon, ami egyébként kicsit zaklatott volt a munkát tekintve. Mike, a karbantartó főfőnök még két rekesz sört is hozott nekünk, behűtve.
Szóval, nagyon nehéz kitűnni, hiába vannak körülötted dilettánsok, akik csavarhúzót se láttak még életükben. Néhány ember egészen új értelmezést adott a barbár és a kontár szavaknak, a józan paraszti észből pedig csak a paraszti ész jutott nekik, tehát arra sem igazán tudtak támaszkodni. Valamilyen képet elmentenek az emberről az elején, ki tudja mit figyelve és aztán úgy kezelik a későbbiekben. Mint írtam, tudomásom szerint én nem voltam annyira megbecsült tagja a társaságnak, ami meglehetősen bosszantott, tudniillik tényleg beletettem mindent, még akkor is, ha nem látták és a morálomat sem engedtem széthullani az kezdeti alacsonyra reputációm miatt. A szülők napja óta eltelt egy hétben, viszont többször szóba került, hogy vissza szeretnék e menni és Magic a minap, amikor csak én voltam ott, elmondta nekem, hogy mennyire büszke, külön rám, mert nagyon ritka, hogy valakiről megváltozzon a véleménye a munkát tekintve és én tényleg „megetettem vele a szavait”. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy minden nap én vagyok ott elsőnek az elmúlt egy hónapban, a főnököket is beleértve. Mindig kész vagyok a munkára, ha valamilyen feladatot kapok, azt pedig a legjobb tudásom szerint igyekszem megcsinálni és nem bánom, ha túlóráznom kell miatta. Szóval a munkám, mondhatjuk, hogy meghozta a gyümölcsét és végre értékelik a hozzáállásomat és a morálomat. Így egészen más. A táborból kicsivel több, mint két hét van még hátra, ami nagyon hamar el fog telni.
Visszatérve a kollegák tehetségtelenségéhez, hogy nehogy azt gondolja valaki, csak az arcom nagy, és itt igenis jóravaló embereket ócsárolok, el kell mesélnem, hogy az egyik kollega konkrétan bement a maintenance shopba, ami nem lett volna akkora baj, ha az autóval a garázsbeállót célozza meg. Mindösszesen 4 métert tévedett és a gyanú sem merülhetett fel senkiben, hogy tényleg be akart állni, mint ahogy utóbb ki is derült, tényleg nem akart. Szóval nem kormányozni nem tud, hanem a pedálokat nem ismeri, így történhetett meg, hogy a fék helyett a gázra lépett. De annyi baj legyen.
Egy másik esetben az egyik srác, szemeteszsák helyett leveskockát hozott, hogy majd azt rakjuk a kukákba. Nem ismerte fel az egy hónapja minden nap használt dobozt, a csomagoláson elhelyezett feliratokkal – „főzze forró vízben 5 percig és kavargassa”, illetve „nem szemetes zsák” –, nem fárasztotta halványan pislákoló elméjét. Arról ne is beszéljünk, amikor valaki a benzinüzemű traktorba gázolajat tankol, majd miután vele szívatják le az egész tankot, egy hét múlva megkérdezi ugyanarról a járműről, hogy mit is kell bele tankolni. Persze a tábor saját kútjaira ki van írva, hogy milyen üzemanyag nyerhető belőlük, és a traktorokon is fel van tüntetve, hogy milyen folyadékot kellene beletölteni. Természetesen vannak talpraesett és életrevaló kollégák is, ők ezt ne vegyék magukra, ha véletlenül olvassák ezt az elhagyatott naplót.
Pénzügyi okok miatt úgy döntöttem, hogy a Niagara vízesés meglátogatását életem egy másik szakaszában szeretném megejteni és a többiek is hasonló álláspontra helyezkedtek. Van egy elég idegesítő probléma is, méghozzá, hogy a bankkártyámat hirtelen nem fogadták el sehol, ott sem, ahol gond nélkül tudtam fizetni és a készpénzem is elfogyott. Mindennek tetejében még nincs minden szállás lefoglalva, úgyhogy nagyon gyorsan intézkednem kell ezügyben.
Hétfőn, a következő day off-on tubingolni megyünk, ami nem tudom, hogy pontosan micsoda, de ha minden igaz egy traktorkerékkel kell egy folyón lecsörgedezni. Majd utólag mesélek és gondolom fényképek is készülnek majd. Kedden change over day lesz, tehát megint a gyerkőcök zsákjait kell dobálgatni ide-oda. Elméletileg fárasztó nap, gyakorlatban eddig egyik ilyen alkalom sem volt megerőltető. Vár még ránk a hivatalos maintenance party, ami valószínüleg Chris házában lesz és még egy utolsó day off is, melyen Scranton-ba tervezünk ellátogatni.
Ennyit mára, folyamatban van még pár cikk megírása, melyeket a kedvemhez és a lehetőségekhez képest, igyekszek majd minél előbb elérhetővé tenni. Üdvözlet Starrucca-ból.
Először is arra gondoltam, hogy lehetnek olyanok, akik nem tudják mit jelent a „sitrep” szó. Az amerikai katonaságnál honos kifejezés ez, ami „situation report”-ot jelent, azaz „helyzetjelentést”. A kommunikáció meggyorsítására hivatott military szleng, például egy felettes által a rádióban elengedett utasítás lehet. Én személy szerint a Battlestar Galactica című sorozatban hallottam állandóan, aztán elkezdtem használni....
Tehát, a Philadelphiai kirándulás óta eltelt 4 napban (kedd-szerda-csütörtök-péntek) sokat dolgoztunk. Kedden a napi rutinfeladatok ellátása után, Bencével megkérdeztük Magic-et, hogy mit csináljunk és a kérdésünkre csak annyit mondott, hogy szekrényt, illetve polcot.
Összesen ennyi információnk volt, amikor nekikezdtünk életünk első, saját készítésű fapolcának. Gondoltuk itt végre megmutathatjuk, hogy mit tudunk. Az volt a jó benne, hogy ez végre egy kötetlen és kreatív feladat volt. A tervezéssel kezdtük, robbantott ábrát és keresztmetszetet is rajzoltunk a teljesen primitív szerkezetnek és nagyon élveztük, hogy nem füvet kell nyírni vagy valamelyik szokásos zsibbasztó feladatot kell végezni. Az alábbi képen, baloldalon látszik a szekrényünk végleges változata. A kész polcot lecsiszoltam és bepácoltam, tényleg tetszetős darab lett. Meg is dicsértek érte minket és azt mondták, hogy annyira jónak tartották, hogy rögtön még öt darabot rendeltek. De, hogy érezzük ki a főnök, elmondták, hogy a kis doboz az alján, a süllyesztett elemmel fölösleges, idő- és fa-pazarlás – mondja ezt nekem egy amerikai, pff -, tökéletes lesz nélküle is. Szóval a képen látható többi polc az ő verziójuk szerint készült, már szerdán és ráadásul teljesen egyedül csináltam, ugyanis Bencének day off-ja (szabadnap) volt, bár délután bejött egy órát segíteni, mert kíváncsi volt, hogy haladok és, hogy mi lett az eredeti sorsa. A munkafázisok is jól megfigyelhetők, jobbról balra haladva. A polcok előtt látható faanyag, pedig a kiindulási állapot, olyanokat kaptunk eredetileg. Ahhoz, hogy a négy szekrény így elkészüljön szerda estére, én este tízig bent maradtam dolgozni és ezt kedvelték a többször arra autózó főnökeink.
Csütörtökön az úgynevezett „change over day” volt, ami az első session végét jelezte. Reggel nagyon korán kellett kelni (6.45) és én valamitől megfáztam – talán Philly-ben fázhattam meg, ahol a negyven fokból, izzadtan, folyamatosan a -2-re légkondizott helységekbe rohangáltunk ki és be -, meg nagyon fáradt is voltam a túlóra miatt. Tehát ez a váltás a session-ök végén a tábort elhagyó gyerekek cuccainak összeszedésével kezdődik, majd délután a folyamatosan érkező új gyerekek hatalmas táskáéinak lepakolásával kezdődik. A következő ilyen napon majd készítek pár fényképet, hogy hogyan is néz ki egy ilyen. A nap egyébként nem volt különösebben megterhelő, normális időben végeztünk és a munka végén közölték, hogy péntekre legalább öt, de inkább hat polcra lenne szükségük, nem is lesz más dolgunk. Én bent is akartam rögtön maradni, de azt nem engedték, mondván, hogy korán keltünk, sokat dolgoztunk és a végén levágjuk valaminket…
És jött a péntek, amikor kész tervvel a zsebemben, Bencével érkeztem a maintenance shopba, hogy elkezdjem a maratoninak tűnő szekrényácsolási versenyt. Hamar látszott, hogy a két nap alatt felszedett rutin mennyire felgyorsította a munkát, már ebédre vagy hat szekrény állt, igaz még nyersen, pác és csiszolás nélkül. Nem is húzom tovább a dolgot, a határidő előtt vagy két órával már le is lassítottunk, mert nyolc polcunk állt szinte teljesen készen. Büszkék is voltak ránk – bár állítólag engem annyira nem kedvelnek, sőt… -, Christől megkaptam a Captain címet, ami nagy dolog, mert csak őt hívják Captain-nek a táborban. Végül is ennyi történt a héten, ami említésre méltó és már megint csak 2 napot kell dolgozni a következő day off-ig. Most nem utazunk sehova, én személy szerint egy olyan napot szeretnék, amin semmit nem kell csinálni. Szerintem kifekszem a tópartra és egész nap olvasok meg döglök.
Most azt tudom mondani, hogy elég gyorsan telik az idő. Nyakunkon a visiting day és az már a tábor fele. Utána állítólag minden könnyebb lesz. Mike, a harmadik főnök meg is mondta, hogy nincs ránk szükség a nyár második felében és, hogy könyörögni fogunk a munkáért. Legyen így, én el fogom foglalni magam…
Ahogy ígértem, itt a harmadik szabadnapunk történéseit feldolgozó írás. Philly-ben jártunk - legalábbis itt így hívják -, és újra nagyon pozitív hatások értek. Mint rendkívül sokat látott és tapasztalt világutazó, kijelenthetem, hogy egy nap alatt nem lehet megnézni egy várost. Mi ugyan megtettük, de nagyon sok ez így egyszerre, és sajnos ki is maradnak dolgok. Ettől nem lesz rosszabb az élmény, viszont a képzeletbeli listámon mégsem tudom kipipálni Philadelphiát. Boldogan eltöltenék még pár napot ott, például elmennék a híres IMAX moziba, ahol a teljes perifériát kitöltő mozivászon van és állítólag hatalmas élmény. Nem sikerült feljutnom az 500 láb magas kilátóba sem, ami a híres Philadelphiai William Penn szobornál található. Sok filmben láthattuk már a City Hall tetején állni a város alapítóját, ahogy az Egyesült Államok korábbi fővárosa fölé magasodik.
Philadelphia városa, Észak Amerika legnépesebb városa volt a 18. században, jelenleg másfél millió lakosa van, tehát nem számít annyira nagynak, a Magyar főváros is leelőzi. Ami sokkal érdekesebb, és még aktuális is, hogy itt írták alá a Függetlenségi Nyilatkozatot 1776-ban, majd 11 évvel később, ugyanott, az Independence Hall-ban, a máig érvényes Amerikai alkotmányt. Az elszakadás Nagy Britanniától, illetve a rabszolgaság felszámolása és az Amerikai erkölcs alapköveinek lefektetése fűződik ezekhez a dátumokhoz és a városhoz. Nagy dolgok ezek itt mindenkinek, és ezt jelzi az anno egy napon keresztül folyamatosan kongatott Liberty Bell is, melyet szintén megcsodáltunk egy teremben. A harangot eredetileg a szabad vallásgyakorlás eszméjének szimbólumaként készítették, de már a szabadság szimbóluma lett.
Abban az épületben és szobában állhattunk, melyben George Washington és Ben Franklin is, illetve megtekinthettük az eredeti széket, melyben az Államok első elnöke is ült hajdanán. A történelem eme patinás helyszínén állni furcsa érzés, tudva, hogy az akkor születő ország a világ egyik meghatározó nagyhatalmává vált. Olyan, mintha az elpusztíthatatlan Supermanről néznénk törékeny, gyermekkori képeket.
Az igazi libabőrös érzés elmaradt, melynek oka, részben az az illúzióromboló tény, hogy a szobát nem sikerült eredetijében megőrizni, ugyanis a múlt század folyamán jött valami arc és úgy gondolta a helyszínt modernizálni kell, így az épületen kívül, semmi nem maradt meg úgy, ahogy azt ma szeretnénk.
A Függetlenségi Nyilatkozat eredetijét, legjobb tudomásom szerint Washingtonban őrzik, tehát arról majd, ha minden jól megy, a nyár végén számolhatok be. Megígérem, hogy felkutatom, bárhol is legyen.
A sok sétálás, kis sörözés és történelmi kitekintések után, a Museum of Arts felé vettük az irányt, ahol Rocky Balboa is koptatta a lépcsőket. Útban Stallone szobrához, a Magyar zászlót is megtaláltuk a sétányon, ahol egyébként a világ összes országának felségjele ott lengedezik. Ez azért jó érzés volt, mégis csak az Ő adórendszerüket fogom kijátszani, nem másét. Már csak ez is odaköt… :P
A kötelező fényképek után már legalább tíz centiméterrel rövidebb lehetett a lábunk és a közel negyven fokos hőmérséklet sem segített a fáradtság leküzdésében, miközben egy szemfüles vállalkozó nagyon meggazdagodhatott volna, ha pont ott és akkor akar nekem egy nagy üveg, behűtött ásványvizet eladni, amiért nem sokkal később valószínűleg ölni is hajlandó lettem volna, persze csak nem fehéreket (Esküszöm, hogy csak viccelek… …bárkit bántalmaztam volna).
Szuper fáradtan, még a visszaút előtt elmentünk egy Target-be, egy Best Buy-ba és egy Walmart-ba is, hogy mindenki, minden szükségessel feltöltse a készleteit, meg pótolja hiányzó dolgait. Nekem az alsógatyáim száma csappant meg a tábori mosodának köszönhetően, illetve elromlott az itthon vásárolt hálózati adapterem, emellett teljesen megsemmisült a munkára szánt rövidnadrágom is. Átalakítót, egészen elképesztő módon, nem sikerült vennem, de nem baj, adok egy esélyt a leleményességem-nek, és ha hazaértem megjavítom azt a fránya aljzatot, különben ne legyek maintenance-es, plusz amúgy se lehet az annyira bonyolult szerkezet.
A múlthétről még annyit, hogy volt cirkuszi show, amin a gyerekek mutathatták be az első „session” alatt megtanult kunsztokat. Ezen kívül, mint közönség, részt vettem a tábor színházában megtartott bűvészshown is, mely kellően élvezhető volt és nagyon aranyos. A sessionről annyit érdemes tudni, hogy 3 van belőle a tábor alatt és az elsőnek csütörtökön lesz vége, amikor is távoznak azok a gyerekek, aki csak az első periódusra jelentkeztek és érkezik sok új csemete is. A harmadik session 2 hét hosszúságban nyújtózik az augusztus hónapban, míg a másik kettő, három hetes. És igen, nekem is ennyit kell még lehúznom tábori karbantartóként, amivel azt hiszem nem lesz baj. A neheze egyébként most következik, ugyanis július 23-án lesz a nap, amikor a dollármilliomos szülők elözönlik a tábort és meglátogatják a száműzött kis örökösüket. Nagyon fontos dátum ez, mert az anyukák és apukák, ezen a szent napon döntenek arról, hogy a következő évben is a Stoltz család bő zsebét szeretnék-e zöldhasúval kibélelni vagy esetleg más tábort választanak. A vezetőség ígérete szerint, fél hat helyett, kilencig is ellátnak majd minket munkával a visiting day-t megelőző 5-7 napban. Mondanom sem kell mennyire várom…
Philly-ből visszafelé sem kellett vezetnem, így a hazaúton kényelmesen digitalizálhattam gondolataimat. Ez azért jó, mert így frissen és ropogósan postolhatom netes naplóm ezen fejezetét.
Hétfő hajnal van, és az ágyamon írom ezt a bejegyzést, amit 1 órával később tervezek közzétenni. Holnap korán kelünk, mert Philadelphia-ba utazunk, ismét öten, de most Zsófi helyett, Detti jön majd velünk. Kimmel, a cirkuszigazgatóval tényleg jó a viszony, ismét megkaptuk az autót, sőt, az egész nyárra biztosítva van, csak kérnünk kell és az egyetlen feltétel, hogy ne hagyjuk el a kontinens méretű országot.
Rocky Balboa városa alig háromszáz kilométerre található a tábortól, úgyhogy kényelmes három óra alatt tervezzük teljesíteni a távot.
Az elmúlt héten nagyon sok munka volt és az Ithaca-i kirándulás kellemes érzete, meglehetősen tünékeny illúziónak bizonyult, ugyanis újra dolgozni kellett. Nem is emlékszem, hogy pontosan mivel telt el a nap, de az biztos, hogy a végére nagyon fáradt voltam. Este, Z huszonegyedik születésnapját ünnepeltük és én hamar kimentem a kocsiba aludni, ugyanis egy szerűen használhatatlan voltam – azt be kell vallanom, hogy megint nem volt fergeteges a parti az Orson’s-ba, de nem baj, ez az este nem rólam szólt, végül is jót aludtam, és azért sikerült kellő mennyiségű alkoholt is elfogyasztani, mielőtt valamelyik olvasó megsajnálna. A késői lefekvésnek hála a másnap sem volt zökkenőmentes.
Nem szeretnék minden napról részletes beszámolót készíteni, de röviden leírom a történéseket. Szóval ránk bíztak egy presztízs munkát is. Egy négyzet alapú csatorna egyik oldala beomlott és nekünk kellett újra betonozni. A tervezéstől kezdve a zsaluzáson keresztül, a teljes kivitelezésig. Nagyon szép lett az eredmény, bár fotót nem tudok mutatni, de majd lehet, hogy lefényképezem. Elismerést is kaptunk, szóval az egy jó nap volt.
Ezen kívül volt olyan nap amikor „karbantartási kérelmeket” (maintenance requests) teljesítettem, illetve legutoljára a szegélynyírót használtam egy napig megint. Most pedig nagyon fáradt vagyok szóval ennyit mára. Szeretnék egy cikket a munkákról is, abban majd külön részletezem mit is kell itt csinálnunk…
Holnap vagy a nagyon közeli jövőben érkezik a Philadelphiai beszámoló!
Reggelre kiderült, hogy Kim, a cirkuszigazgató odaadja a kocsiját nekünk így valóra válhat a terv, hogy megnézzünk egy valódi július 4-ei ünnepséget valamelyik közeli városban, mely az eredeti elképzelés szerint Binghamton lett volna, de Zsófi ötletére, a már napokkal ezelőtt is szóba került Ithaca vízesésre esett a választás. Az amerikaiak hazafias ünnepe az 1776-os függetlenségi nyilatkozat kibocsátását celebrálja ezen a napon, azaz azt a napot, amelyen a kongresszus határozott igennel döntött a Nagy Britanniától való elszakadás mellett.
Az Island Lake-től körülbelül 2 órára található vízesés, Buttermilk-nek nevezett részéhez érkeztünk a helyi Walmart-ban történt bevásárlást követően. Magic szerint, „a Niagarához képest semmiség ez a nemzeti park, kirándulni meg ott van a saját erdőnk” véleménnyel fejezte ki érzéseit, Chris pedig buzisnak tartotta az ötletet – Com’on guys, it’s fuckin’ gay! -, de utólag ki kell jelentenem, hogy nagyon sajnáltam volna, ha ezt nem látom, legalábbis én nagyra értékelem a természet munkáját és a véletlenül létrejövő fantasztikus művészeti alkotásokat, melyek alkotóját, ki fizikának és geológiának, ki pedig Istennek nevezi…
Délután 2 óra után érkeztünk a vízesés aljához, ahol fürödni lehetett a lezúduló víz által koptatott medencében, amit ki is használtunk a majdnem két órás gyaloglás után. Sajnos az idő nem volt megfelelően elegendő, még nagyon szívesen élveztem volna a kellemes környezetet, örömmel adtam volna át magam Ithaca sűrű ölelésének, melyet az erdő, a puha szélű kövek és a dús növényzet adott a tudatomnak, egy ecet-muslinca élethosszának megfelelő ideig.
Miközben ezeket a sorokat gépelem, az autóban öten ülünk és a tábor felé tartunk. Otthoni idő szerint kedd hajnali nulla óra harminc perc körül vagyunk, itt pedig a naplemente kísér minket utunkon. Hazaérkezve a tábori Cookout party végére érkezhetünk majd meg, ami az ételt tekintve roston sült hamburger húst jelent salátával, zöldségekkel és szintén kint készített hot doggal. 8 óra után a 3 napja folyamatosan készített tűzijátékot fogjuk elropogtatni, körülbelül fél óra alatt. Kedden újra munka. Az elkövetkező day off-okon pedig vár még ránk a Niagara vízesés és Kanada, illetve Philadelphia híres városa is…
UPDATE: Voltunk tűzijátékot nézni és azt kell mondjam, hogy meglehetősen tetszetős volt. Először valaki más kezdett el lövöldözni, és a látvány elmaradt a várakozsainkhoz képest, aztán hamar rájöttünk, hogy ez nem a „mi” tűzijátékunk, azaz a miénk csak most következik és el is kezdődött. A tó partjáról lőtték fel a tölteteket, azokból a csövekből, amiket mi készítettünk elő. Nagyon közel volt mindenki ehhez a helyhez, így az élmény is nagy volt. Fölöttünk robbantak fel a színes gránátok, olyan hangot hallatva, mintha ágyúk szólnának.
A képeket szintén a többi között találjátok, bár így nem lesz annyira látványos. A show előtt papír-lampionokat engedtek a levegőbe, ami jó lett volna, ha egyszerre engedik fel őket és nem egymás után. Július negyedikéről még annyit, hogy a nemzeti színűre feldíszített házakon és amerikai zászlókon kívül nem találkoztam hatalmas hazafiakkal, akik az amerikai nemzet nagyságát hirdették volna, büszkén a mellüket veregetve, hogy ők is amcsik, mert tényleg sok ételt, nyersanyagot és pénzt pazarolnak. Ez hívhatjuk amolyan pozitív csalódásnak is, bár nyílván nem látok a dolog mélyére, én csak egy táborban voltam.
Ééés, újabb UPDATE: Legfrissebb információim szerint igenis volt nagymagyarkodás nagyamerikaiaskodás, méghozzá Igazságos Mátyás – Matt Stoltz, tulajdonos – szájából. A tavalyi ünnepi beszédén porig alázta az angol birodalmat, aminek elég erős visszhangja volt idén, ugyanis az összes angol területről származó dolgozó (főként councelorok, azaz a gyerekekre felügyelő, őket elfoglaló emberkék), arcukra festették a „piros zászlót fehér kereszttel”, jelezvén, hogy melyik oldalon is állnak vagy állnának egy függetlenségi háborúban. Sokan a tábort egyébként a nemzetközi személyzet és az ebből adódó esetleges feszültségek miatt, egy tűzzel körülvett puskaporos hordónak tartják, bár ezt én egy kicsit erősnek tartom.
Újra itt. A legutolsó bejegyzésben ígértem egy beszámolót, de a kocsmázásból egy meglehetősen unalmas este kerekedett, nem igazán éreztem jól magam. Nem azért, mert valami rossz történt, egyszerűen csak nem működött a dolog. Egyetlen kép sem készült, szóval nem volt egy nagy este.
Viszont két nappal később, azt hiszem szerdán, Crazy Chris bejött a bunk-ba és közölte, hogy mi (Pubi és Én) most vele megyünk és nagyon durván berúgunk. Ezt nevezte meg Rule #1-nak, bár ahogy Ő is fogalmazott, abból még lesz több is, például nem hányhatunk meg pukizhatunk a Cougar-jába. Nem húzom a dolgot, elvitt minket a házába, ahol a moonshine nevű illegális, fahéj ízű magas koncentrációs orvosi alkoholt itatott velünk, meg South Parkot néztünk, illetve söröztünk, amíg ő lefürdött. Az alapozás után a Fishing Hole nevű helyre mentünk, majd a jól ismert Orson’s-ba.
Fishing Hole: Sokkal kellemesebb hely, mint a másik, otthonos és csajok a pultosok, akik $5 dolláromért smároltak is egymással. Fantasztikus hely ez az amerika. Jello shot-okat ittunk, ami lényegében vodka, gyümölcsös zselatinnal összekeverve és egy kis behűtött tégelyből kell valamilyen úton elfogyasztani. Emellett söröztünk, gondolom mondani sem kell, hogy sokat, ráadásul, Chrissel csak úgy lehet, ha Fondo-ba toljuk, ami egy spanyol szó és valaminek az alját jelenti, ha jól tudom. A lényeg mindössze annyi, hogy minél gyorsabban el kell fogyasztani a korsó tartalmát, lehetőleg a többiek előtt,különben pussy vagy. Le is győztem Chris-t amiért elismerő öklözést kaptam. Az üres Jello Shot-os pohárkák eldobálása után majdnem megvertek, mert eltaláltam egy csajt, de elrettentő külsőmnek és bölcsességemnek hála, elkerültük a bajt.
Orson’s Inn: Fogalmam sincs, csak tudom, hogy ott is voltunk… :P
Végig Chris vezetett, főként baloldalon - saját bevallása szerint, nem emlékszik a vezetésre -, így meglehetősen izgalmas lehetett a haza út. Én csak a fejtámlába fúrtam az arcom és úgy röhögtem végig az utat. J Chris egyszer lebontotta a táborban a kerítést egy hasonló este után, és hajnali háromkor építették újra a maintenance-es fiúk, így nem lett semmi a dologból, de srácunk csak másnap hallotta a story-t, mármint, hogy mit tett. az egyetlen árulkodó jel, a rommá tört kocsija volt. :D
A képek adják meg a keretet a storynak, jöjjön a következő post!
P.s. Ja a képeken látható mexikói srác Merlin, ő is velünk utazott. Csak megfeledkeztem róla, mert fogalma sincs milyen nyelven beszélünk, bár azért jól érezte magát.
Vasárnap, a 13. napon folytattam az edzést, miután egész nap a fűnyírón ültem, ami a hatodik óra után kezdett unalmas lenni. Annyira, hogy néha azon kaptam magam, hogy éppen felébredtem és a párhuzamosok találkoztak a fűben - nem a végtelenben, ahogy azt a projektív geometriában tartják. Alattomos felhős idő volt, melyben cumulusok és cirrusok váltották egymást, elhitetve velem, hogy nem lehet megégni és nem kell használnom az egyébként direkt a traktorom egyik rekeszébe rejtett sonnen milch-emet, melyet szúrós nap esetére helyeztem oda. Odaégett a combom, meg rajtam maradt a fehér póló, de majd javítok és holnap egy könyék fölé érő kesztyűben fogok napfürdőzni.
Hétfőn, azaz ma, a többi szabadnapossal együtt (Ákos, Márk, Pubi) 10 órakor keltem és tekintve, hogy a fele csapat a konyháról kapott kimenőt, intéztek nekünk kosztot, 2 órával reggeli után is. A napot gyakorlatilag a tónál töltöttük, ahol amerikai focilabdával dobálózva ökörködtünk, ha éppen nem a tóban vagy a medencében lubickoltunk. Már korábban is írtam, hogy nagyon komolyan veszik a biztonságot, úgyhogy a tóban található köteleken kívül csak úgy úszkálhatsz, ha mentőmellényt viselsz, amit logikusnak nem mondható módon life-westnek hívnak, pedig life-eastnek kellene a kontinens ezen oldalán. Szóval rengeteg baywatchos guard van, akik a víz és a gyerekek minden rezdülését követik, ráadásul bizonyos időközönként névsort olvasnak a partról. Képeket is csináltunk, melyeket megtaláltok, ha a linkre vagy a képekre kattintotok, attól függ mi lesz. Az eredeti terv szerint képek is lettek volna a blogban, de idő hiányában nem szorgoskodtam őket beilleszteni. Majd talán most, és akkor amolyan indexes módon fog működni a dolog, hogy a képekre kattintva megnyílik a galéria.
Ma estére is van autónk, elvileg kettő is, úgyhogy kinézünk Hancock-ba vagy valamelyik „közeli” helyre és vásárolunk valami alkoholos szomjoltót. 9.30-kor (természetesen PM) indulunk, a túra következményeiről pedig majd a következő bejegyzésben…
p.s Ki kell mondani: egy szerűen szara blog.hu, és nem lehet linket a képre illeszteni, a forráskódra meg most nincs időm... srry
Ha nem voltatok amerikai gyerektáborban, akkor még nem láttatok nagy táskát. Képzeljétek el, hogy egy 30kg-os gyerek körülbelül a saját súlyának kétszeresét hozza magával és mindezt akkora méretű valamiben, hogy egy Samsonite gyár kényelmesen elférne benne, de az biztos, hogy minden gond nélkül tudnék benne aludni. A legextrémebb dolgokkal találkoztam a pakolás közben: volt aki két szekrénnyel (!) – igen, a bútorral -, illetve akváriummal érkezett. A golf felszerelés már átlagosnak mondható, de jött gyerek, több gitárból álló hangszerkészlettel is. Gyakorlatilag kár is részletezni, még én sem hiszem el ami itt van. Látni kell ezt, mint New York-ot.
13 darab, 50 fős busz hozta a gyerekeket és áruháznyi mennyiségű holmijukat. A feladatunk az volt, hogy a lányok körletébe eljuttassuk a lányok cuccait, a fiúkéba pedig természetesen a fiúkét. Ehhez segítségül hívtuk a Bolygó Kapitányát, aki nem ért rá, ezért a dump truckot és a pick up-jainkat használtuk. Két ember megfogott egy csomagot, majd egykéthá-ra feldobta a megfelelő helyre. Amikor már mesébe illő módon nagy kupac volt az autók hátulján, ügyesen a kívánt helyszínre szállítottuk a szállítmányt, ahol kiborítottuk a fűre. Picit bele is éltem magam a repülőtéri csomagpakolók helyzetébe. Teljesen „értéktelen” és személytelen táskákat dobáltunk 10 méterekre és még élveztük is. Akkor kaptunk igazán vérszemet, amikor őrült Chris, akiről már meséltem, nekifutásból a levegőben repülve, páros lábbal helyezett arréb egy hegy méretű bőröndszerűséget.
Ez volt a délután, egyébként a munka szempontjából rosszabbra számítottam, végül is jól elvoltam, sokat röhögtünk őrült Chris-en, az amcsikon, a csomagokon és az autón ülve is. :P
Este kilenckor bejött a szobánkba Magic, a mágus, hogy a segítségünket kérje. Néhány bunk-ban probléma volt az ágyakkal és állítólag Mihael a hernyó szúrta el a dolgot. Ő egy Cseh srác és minden maintenance-es magyarba hagyott egy két tüskét a stílusával. Néha szereti nézni, ahogy dolgozunk és rettenetesen tenyérbe mászó válaszai vannak. Unalmas munkaóráinkban különböző kínzási módszereket és halálnemeket ötlünk ki neki. De a lényeg az, hogy segítettünk a Macseknek, és így remélhetőleg szorosabbra fűzhetjük vele a kapcsolatot. Ennyi volt a ma, most itt az internet szobában, éjfél van és az utolsó simításokat végzem a poston.
A kimaradt napokról annyit, hogy volt előző nap egy hatalmas viharunk, ami elmosta a fél úthálózatot, így kevésbé kellemes órákat szerezve nekünk. Egész nap gereblyéztük a fűről a sódert, meg lapátoltunk. Holnap pedig kezdődhet a fűnyírás megint…
Egyébként tegnap elmentünk futni és a gym-be is lenéztem, ami egy elég gyenge pontja a tábornak, bár szerintem aki akar, az tud. Szóval a mai napot szándékosan kihagytam, de holnap újra nekiveselkedek a súlyoknak és távoknak. Most pedig megpróbálok felállni, ha enged az izomláz :)
Ha valamilyen kívánság vagy kérdés van, várom őket, válaszolni fogok. Tervezek kajás postot és szeretnék fényképezgetni a táborban, illetve bemutatnám a kollégákat is és tábori embereket is. Találkozunk a következő postban.
FIGYELEM! Hivatalasan is elérhető leszek magyar idő szerint hétfő hajnaltól kezdve a délelőtt folyamán. Skype: ricsibanez illetve facebook. MSN sajnos nincs...
A mai napon nem volt munka. 10-kor kellett reggelizni, majd délben érkeztek a buszok (5 darab nagyon cool sárga iskolabusz), és majdnem másfél óra alatt elvittek minket a Binghamton nevezetű helyre, ami New York államban található. A story lényege annyi, hogy Matt Stoltz tulajdonos bácsi fogta és kibérelte a Petőfi Csarnok méretű bowling klubbot a városban, hogy összerázza egy kicsit a csapatot és végigkísérhesse a konvojunkat a vadiúj kabrió Porsche Carrera-val. Szegény apukája, aki a tábort feleségével Bev-vel alapította 1986-ban, egy Maseratival kényszerült a konvojba, mindezt csak azért, hogy érezzük a törődést. Miután hagytak mindenkit eszméletlenül berúgni, gyorsan a közeli Mets stadionba portáltak minket, ahol barbecue parti fogadta a szédelgő társaságot baseball meccs előtt, a bemondó hangosan üdvözölte az Island Lake-i csoportot.
A baseball eszméletlen lassú játék, csak akkor történik valami, ha az ütő eltalálja a labdát, de ez csak elhanyagolható számú esetben történik meg. Sőt, ha megtörténik is, akkor is valószínűleg fölöslegesen, mert vagy kiüti a pályáról, vagy elkapja az ellenfél és kezdődik előlről. Egy baseball kedvelőt sem szeretnék megsérteni, valószínűleg csak én nem kaptam el a feelinget. Azért félreértés ne essék, abszolút jól éreztük magunkat. A 4 órás meccs után 9.30-kor indult vissza a busz, hogy a fél-, illetve teljesen részeg embertömeget az ágyikójához szállítsa. Jófej volt ez Matt-től, én értékelem az erőfeszítéseket, köszönjük neki ezúton is! A bowling alatt volt időnk kimenni a közeli Target áruházba, ahol megvettük a szükséges dolgokat, ahhoz, hogy kommunikálni tudjak Európával. Ennek köszönhető, hogy fent vannak a képek és a postok is sűrűsödtek.
Ennyi lett volna a Kedd. És ezzel be is értük a jelent. A továbbiakban valószínűleg fel is hagyok az események naplószerű közvetítésével és rátérek a mesékre az itteni emberekről, életről és élményekről. Természetesen, ha érdekes dolog történik, arról majd beszámolok.
A mai napról gyorsan, csak annyi, hogy később kellett dolgozni menni 1 órával, azaz 9.30-ra, tekintve, hogy a reggeli is egy órával későbbö, 9-kor kezdődött. Nagyon laza volt a nap, gyakorlatilag semmi értelmeset nem csináltunk. Az viszont megállapítható, hogy 8 ember, nem cserél nyolcszor gyorsabban villanykörtét, mint egy.
Végül pedig fogadjátok a legfrissebb képeket nagy lelkesedéssel, és élvezzétek, amit én is…
(boccs, egyszerűen nincs időm, csak paste-elni a linket, proli, de az enyém)
Reggel a szokásos találkozó a buddytenance shopban (ez a matenance -> maintenance szavakból ered). Kiosztották a munkákat, amit igyekeznek kellemesre tervezni egyébként. Folyamatosan rotation-be vagyunk, tehát nem csak nekem jut a weedwhacker, hanem mindenkinek. Ez pozitív, mert biztosan azonnal agyérszűkületem lenne ha kiderülne, hogy ezt kell csinálnom egész nyáron. Tehát reggel rám esett a választás a blowing machine-al, ami egy jetpack szerű motoros hátizsák, egy 1m hosszú csővel és egy pisztollyal, amit ha meghúzol, nagyon sok levegő jön ki rajta, nagyon rövid idő alatt. Annyi a különbség a kis kompresszoros sűrített levegő és e között, hogy ennek a csőnek 10 cm az átmérője. Miután lefújtuk a port, koszt és szemetet a skate parkról és a kosárpályáról, visszatértünk a shopba, hogy ismét elindulhassunk, ezúttal a tudományok házához, hogy néhány veszélyesen mozgó deszkát újra a helyére rögzítsünk. A nap lényege itt következik, megkaptam az egyik riding mowert, ami nagyon flash dolog. Ráülsz nyomod, nyírod és kész a szép pázsit. Elég hangos és nyilván egy idő után meg lehet unni, de nekem sok óra alatt sem sikerült. Ha lehetne, ezzel dolgoznék a nyár alatt. Persze a különböző ácsmunkák is a szívemhez nőttek. Barkácsolgatni jó játék, különféle motoros fűrészek segítik a munkát, illetve gyakorlatilag végtelen szerszám és nyersanyag áll rendelkezésre. Azt építesz, amit csak akarsz, azt sem vennék észre, ha egy házzal több lenne.
Egy órával a hivatalos munkaidő vége előtt elengedtek minket, hogy letegyük az úszásvizsgánkat, ami arra jogosít minket, hogy a nyár hátralévő részében egyáltalán úszhassunk a tóban. 30 másodpercet kell lebegni a vízen, illetve a lényeg, hogy fent maradj, úszás nélkül. Majd négy hosszt kell a vízen megtenni, valamelyik közismert úszásnemben, egyet hátra és hármat előre. A dolog egyébként nem olyan egyszerű, mert egyedül rögtön nem is mehetsz le a tóhoz, de az sem elég, ha ketten vagytok, mert egy lifeguardnak is jelen kell lennie. Szóval nagy a szigor a gyerekek miatt, és a szabályok viszont mindenkire ugyanúgy vonatkoznak. Sikeresen vizsgáztam, mindenkit leelőztem a medencében, még azt is aki előttem indult, rám is szóltak, hogy nem verseny, nem kell meghalnom.
Az egyetlen dolog, ami nekünk nekünk nincs, az a takarodó. Ez elég dícséretes dolog, mert tényleg akkor mozgunk táboron belül és kívül is, amikor csak kedvünk tartja. Persze a táboron kívül autó nélkül nincs értelme elindulni. A gyerekek még nincsenek a táborban, ha jól tudom, csak szombaton érkeznek, az igazi munka is akkortól kezdődik, ez csak az orientációs hét, melyen megtanuljuk a nyári teendőket, melyeket akkor már teljesen magunktól kell végrehajtani.
A bunk mögötti helyen ülve, Sarah felajánlotta, ho bevisz minket a városba, ő is szeretne netezni, és csak ott van wifi. Elmentünk a közértbe és vásároltunk egy rekesz sört, melyet a McDonald's parkolójában kezdtünk elfogyasztani, miközben az információs szupersztrádán száguldoztunk. Körülbelül fél órát lehettünk ott, majd visszatértünk a táborba, ahol folytattuk a beszélgetést, majd a következő söröm után be is vonultam aludni. Korai lefekvés sikeredett, de már nagyon kellett...
Hello! Sikerült beérnem magam és ebben a postban a képeket is elérhetővé teszem. A technikai gondok megoldódtak, van net és minden a terv szerint mehet ezentúl. Így a blog kényelemsebb szebb és jobb lesz. Képekkel szeretném színesíteni a bejegyzéseket stb.
A mai nap kivittek minket Binghamptonba, de ezzel a bejegyzéssel csak később...
Ismét technikai probléma, úgyhogy katt a linkre és képeket nézegetni
Első kupac:
Második kupac:
Ezen a napon az előző postban leírtak szerint, befejeztük a saját lépcsőnket. A másik nagyon fontos és "first" dolog, hogy sikerült - ismét Z-nek a hatalmas köszönet - kijutnunk a "közeli" faluba, Orsonba. $4,5 volt a Coors Light Pitchers azaz a másfél literes vödör sör, melyből kettőt sikerült betermelnem egy ivóverseny keretében, amit a szintén Island Lake-ben dolgozó amerikai erők ellen vívtunk. 3-1-re elvertek minket ebben a sörváltónak is nevezett háborúban, de nem baj, legközelebb lenyomjuk őket. Nagyon érdekes, nem, inkább rohadt idegesítő, hogy egy kocsmában mielőtt bármit rendelsz a pultnál, ki kell tölteni egy papírt, minden fontosabb adattal és azt egy fényképes igazolvánnyal átadni a pultosnak (teszteltem a nemzetközi diákomat, amit itt nem fogadtak el, így a magyar jogosítványom következett), aki eldönti, hogy 21 évesnél idősebb vagy-e, és ihatsz-e alkoholt. Ha megfeleltél a követelményeknek, egy zöld karszalaggal jelöltek meg a további rendeléseket megkönnyítvén. Egyébként a karszalagot nem kell megtartanod, a kocsmában megőrzik a papírkát, így legközelebb, már nem kell töltögetned, de majd kíváncsi leszek, mennyire olajozott a rendszer, mert eddig így nagyon kényelmetlen. Az Inn azért veszi ennyire szigorúan a korhatárt, mert minden underage alkoholista után $5000 kellene fizetniük, amit nyilván szeretnének elkerülni. Egyenlőre csak ezen az egy szórakozóhelyen van tapasztalatom és csak ebben az egy államban, de majd írom a további tapasztalatokat.
Ismét egy reggel, melyen a reggeli után kis késéssel megérkeztem a maintenance shop-ba, mely a munkahelyük lesz a következő 8 hétben. A pár perc késésre szigorú válasz érkezett, de hát végül is jogos, majd javítunk. Mielőtt felértünk, viszont sikerült egyszerre hármunknak ráállnunk a verandára a bunk-unk előtt, ami megadta magát és leszakadt. Teljesen ártatlanok vagyunk, de most tényleg. Legalább munkánk már biztosan lesz. Nem untatok senkit a teendőink részletezésével, röviden annyi, hogy a daily rutin részeként a tábor szemetes-zsákjainak kicserélése a cél, végtelen fűnyírás, esetleges szemétszedés és a táborból érkezett írásos panaszok orvoslása a prioritás (dugulás, ácsmunkák, ez meg az). A délelőtt a rutinfeladatok ellátásával telik, a délután pedig jöhet az éppen aktuális meló, jelen esetben egy új feljáró építése. Hatalmas lelkesedéssel ugrottunk a lépcső készítésének - Bencével, az építész sráccal -, mert mindig jó építeni valamit. Sajnos a lengyel-amerikai főnökünk Magic (Maciek, de az amerikaiak nem tudják kiejteni, úgyhogy ez lett a neve), meglehetősen felszínesen állt neki, úgyhogy predesztinálta munkák maximális precizitását a pontatlan méretekkel. Tekintve, hogy a technikai problémák miatt le vagyok maradva a bloggal, a jövőbe látok és el tudom mondani, hogy a lépcső nagyon szép lett és a másnapunk is ráment. Egyébként kettő készült, mert az eredeti verandáról két bunk-ba nyílt bejárás. Macsek egyébként jófej, semmi gond vele, csak nem szabad felidegesíteni, bár ez nem is olyan könnyű feladat.
Délben egy óra szünetet kaptunk az első napra való tekintettel, majd folytatódott a munka, a már fent leírtakkal. Este megint érkezett egy rekesz sör Z jóvoltából, melyet eladtunk a lengyeleknek dupla annyiért, így a következő pack ingyen lesz, mi úgyse kívántuk és úgyis csak hidegen jó. Vitáztunk is a társaságban utólag, hogy ez mennyire volt etikus lépés. Én úgy voltam ezzel - nem én szerveztem le -, hogy magamtól nem tenném, de végül is üzletet kötöttünk. Nem voltak kötelezve semmire, nekik kellett a sör és megfelelt az ár. That's it...
Hello Hungary!
Sorry, technikai problémák miatt csak most tudtam feltölteni a postokat, nemsokára jön a többi és nagyon remélem, hogy hamarosan a képeket is fel tudom tölteni.
Puszi mindenkinek! ;)
A tábor rendje szerint a nap a reggelivel kezdődik 8 órakor. Elég gyorsan lezavarják ezt a napirendi pontot, fél órával későbbre teljesen kiürül a 400 fős dining room. Az első napon semmi érdekes nem történt, csodálkoztam is, hogy miért nincs valamilyen orientáció. Szabadidőnkben a táborban egyébként az egyik kedvenc helyemmé vált részen szoktunk lenni, a házunk (továbbiakban bunk, ejtsd: bank) mögötti erdős területen, és ez most sem volt másképp, amíg Z barátunk - magyar srác, aki a 2. szezonját tölti itt a táborban és a cirkuszban dolgozik, bár tavaly karbantartó volt, mint most én - meg nem jelent, hogy felettese, Kim invitációját kézbesítse felénk, miszerint várnak minket a cirkuszban. Azt hittem, hogy most lesz a megbeszélés, amin majd mindent elmondanak, de valahogy nem állt össze a kép, hogy miért oda mennénk és miért mesél Kim a cirkuszban arról, hogy a trapéz a legmagasabb pontja a cirkusznak, de a kötéltáncos hely sem alacsony. Kétszer is felnevettem, amikor kiderült, hogy nekünk kell oda felmenni és kipróbálni milyen mutatványosnak lenni. Ez nem csak a légiesnek csak legutoljára nevezhető alkatom miatt volt felettébb érdekes ötlet, hanem mert köztudott, hogy az akrobaták nem tanulnak fizikát, én viszont tudom, hogy nem lehet a levegőben maradni "csak úgy". Én nem mondok semmit, majd a képek mesélnek. Számomra is hihetetlen, de photoshopot ezúttal nem használtam, ezek a digitális adathalmazok, valóban a valóság két dimenziós leképezései. Felmerülhet a kérdés, hogy féltem-e, vagy, hogy miért mentem fel, de erre csak azt tudnám válaszolni, hogy a félelem valójában nem létetik, így ha volt is ilyen ignoráltam, ugyanakkor tudtam, hogy nem engednének fel, ha nem bíznának magukban. Mindezek ellenére meg kellett állapítanom, hogy a 15 méter az bizony magas és, hogy az ember lába remeg, ha akarja, ha nem... :S A nap végére egy rekesz budweiser elfogyasztásával tettünk pontot vagy inkább felkiáltójelet.
Bármilyen meglepő, de reggel felkeltünk és mivel a Campleaders által szervezett és ígért reggelinkről New Yorkban senki sem hallott, kénytelenek voltunk elmenni egy klasszikus és nagyon hangulatos kis amerikai „diner”-be, ahol fantasztikus reggelit rittyentettek elénk két perc alatt, 10 zöldhasúért, ami ugyan nem kevés, mégis finom volt és hosszú idő után, végre vendégnek érezhettem magam egy vendéglátóhelyen. Nagyon régóta vágytam egy ilyenre, mert Magyarországon ezer éve nem találkoztam olyan hellyel, ami nem kizárólag aranybánya szeretne lenni, hanem a vendégekkel is törődik, még ha ezt azért is teszi, hogy aranybánya legyen…
Az elmúlt két napban, amióta a New York-i JFK repülőtéren, Russel Williams bevándorlási tisztviselő végleges engedélyt adott az országba lépésre, megváltozott az életem. És bár ez utóbbi csak jól hangzik, de nem igaz, mégis rengeteg dolog történt…
Június 14-én reggel kezdődött, amikor kiértünk a Ferihegyi Liszt Ferenc nemzetközi repülőtérre anyukámmal, a nagymamámmal és Ádám barátommal. Gyors érzelemmentes búcsúzkodás után, a vadiúj Sky Court-ben várakoztunk a kollégáimmal, amíg végül a Rómába tartó járatra szállva alig több, mint egy órával az Olasz fővárosban találtuk magunkat. Itt röpke 3 óra várakozás után, végre tényleg New York felé kezdtünk repülni. A repülőn eltöltött kb. 9 óra, a várakozásaimmal ellentétben „gyorsan” elszállt, kis alvással, beszélgetéssel és filmnézéssel telt, a könyvemet a kezembe se vettem. Ez a viszonylagos komfort azért volt fontos, hogy ne legyek nyűgös és befolyásoltság nélkül érhessenek az első benyomások a világ fővárosában.
A repülőtéren a csomagokat felvéve és a terminálból kiérve alig töltötte meg a tüdőmet az első adag New Yorki-i levegő, máris taxis hiénák vettek minket körül. Kis alkudozás és egyezkedés után megegyeztünk egy árban ($80), amiért négyünket elvittek az Upper Manhattan-i szállásunkhoz, az Amsterdam Ave és a 103. utca sarkán lévő Hostelling International-ba. A taxizást egyébként már jóelőre megbeszéltük a többiekkel még itthon, gondolván, hogy így kényelmesebb és talán láthatunk valamit a városból.
Becsekkoltunk a szállásra, mely egy emeletes ágyakkal felszerelt 10 személyes szobáját kaptuk meg, majd megbeszéltük, hogy mivel a tábor busza csak másnap délben jön értünk, mi harapunk egyet a Nagy Almából és addig rágjuk, amíg csak lehet. Éhesek voltunk és fáradtak, de a hihetetlen és felfoghatatlan érzés, hogy ebben a városban lehetünk végigvezetett minket a Central Parkon hosszában, egészen a Time Square-ig, ahol stílusosan egy McDonald’s-ban csillapítottuk étvágyunkat.
A kötelező fényképek elkészítése után a csapat szétszakadt. Volt, aki visszatért a szállásra, de én a közé a 3 ember közé tartoztam, akiket nem hagyott nyugodni a város. Tovább indultunk hát és végigsétálva a Broadway-en, elsétáltunk a Chrysler Buildingig, majd elvonszoltuk magunkat az Empire State Buildinghez is, mondván, hogy ezek nélkül nem fekszünk le. Egy igazi amcsi yellow cab sikeres leintése után 15 dolcsiért a szállásunkra vitt a végig telefonáló furcsa akcentusú „feta” (feka, csak mi így hívjuk már őket, hogy nem bukjunk le, ha róluk van szó, meg mert vicces is…) sofőr. minket az éjjel-nappal dudától hangos Manhattanen keresztül. Mindenki dudál, ha kell, ha nem és mindenkire. Állandó a nyüzsgés és kaotikus a közlekedés, legalábbis a taxiból nézve, belülről olyan volt, mint egy hullámvasút.
Már a kocsiban elaludtam, szóval kis netezés és fényképtöltögetés után végleg kifeküdtem, először a hostel hall-jában, majd a szobánkban…
A legelső post-ból kiderült, hogy Június 14-én indulok az USA-ba, de most részletesebben is ismertetem ezt a bizonyos keddi napot, és megtudhatjuk, hogy hogyan leszek képes leküzdeni a Budapest és New York közötti 7043km-es távolságot.
Természetesen repülővel, ami 7:15-kor indul "Liszthegy"-ről és meg sem áll - reméljük - Rómáig. A Fiumicino-i reptéren való, körülbelül 3 óra várakozás után - délben -, a Boeing 737-est egy Airbus A330-ra cserélve, most már tényleg úgy állítjuk a vezérsíkokat, hogy New York felé közeledjünk és így 10 órával később a John F. Kennedy Nemzetközi repülőtéren (JFK) örülhessünk a legutóbbi szerencsés landolásnak. A terv szerint 16 órakor érkezünk Budapest testvérvárosába, ahol egy már előre lefoglalt szállás fog minket várni, hogy másnap frissen és kipihenten mehessünk a tábora, ahová busszal visznek majd...
A "minket" kifejezés, talán egy kis magyarázatra szorul. Azt kell tudni, hogy Magyarországról a Campleaders-en keresztül, kb. 700 ember látogat az Észak-Amerikai kontinensre, különböző táborokba (~10.000 gyerektábor működik az államokban). Nekem volt szerencsém megismerni a leendő kollégáim nagy részét, így nem fogok unatkozni - már biztos -, ugyanis nagyon kellemes a társaságuk, és legalább tízen repülünk együtt.
De itt be is fejeződik a történet és a terveket újra hengerbe tekerem. Folytatás később várható, amikor az események, beérik a blogot, mely eddig a jövőt festette elénk, de a továbbiakban a közvetlen múltat meséli majd el...
A következő egy hónapban, már csak akkor írok, ha valamilyen érdekes téma eszembe jut, például a táborozás utáni utazásról, mellyel kapcsolatban gőzerővel folynak a szervezési munkálatok.
Elindul a blog, 31 nap van az indulásig és az idegek fakadásig szeszültek! Ez egy informatív és félig technikai célú közlemény a blogról, illetve az utazást érintő legfontosabb adatokról...
A fotók a Picasa segítségével lesznek elérhetők, az alább látható diavetítés ikonra kattintva. Az ikon mindig megjelenik majd a bejegyzés alatt, ha új képek érhetőek el. Ez itt most csak illusztráció:
A képek a Picasa saját webalbumában is megtalálhatók lesznek, linket azonnal adok, ahogy van értelme.
