Egy ideje megint nem írtam, ennek oka, hogy kis postokat mindennap írogatni, fárasztónak és fölöslegesnek tartottam, a nagyobb volumenű írásokra meg az időmből és kedvemből nem futotta. Ehhez képest sok minden történt, de nyílván ezeknek csak egy kis esszenciáját tudom átadni. Éppen a Las Vegas felé tartó Delta járaton ülünk Mártival, Gáborral és Segával és mivel ők hátraejtett fejjel és tátott szájjal húzzák a lóbőrt, így akadt egy kis időm írni.
A legrégebbi dolog, amire emlékszem a hetedik helyzetjelentés után történt eseményekrből, egy nem annyira örömteli dolog, ugyanis Pubi (Attila) lába – nem egészen két héttel a tábor vége előtt – eltört. Az eső, a lejtő, a fű és a sár közreműködése nélkül valószínűleg nem sikerült volna ennyire szerencsétlenül elesni, tudniillik az Attila bal lábáról készített röntgenképeken 3 törést állapított meg az orvos. Kettőt a sípcsonton, egyet pedig a szárkapocs csonton. Az baleset szombaton délután történt, rögvest munka után. Az esti kocsmázás helyett a háromnegyed órányira található Binghamtoni Wilson kórházba autóztunk Speedy-vel, a mexikói harmadéves maintenance-es sráccal, a tábori luxuslexus kényelmét élvezve. Az úton Pubi már jól volt, valószínűleg a fájdalomcsillapítóknak köszönthetően.
A korházban minden meglepően olajozottan működött, kivéve azt, hogy senki nem tudott semmit a biztosításról. Ezzel ők nem foglalkoznak, kérdés nélkül ellátnak, majd egyszer kapod a számlát. Végig mindenki nagyon kedves és barátságos volt, legjobb tudásuk szerint segítettek. Tűrték a szemtelen közvetlenségemet, sőt, a nővér azt mondta, hogy nagyon szívesen látna még a korházban ( :D de nem betegként, hanem orvosként), ugyanis jó segítségnek bizonyultam és végig nagy érdeklődést mutattam minden mozdulatuk iránt, majd minden létező embernek megmértem a vérnyomását, véroxigén szintjét és pulzusát. Szóval ehhez is értek J Így, több mint tíz nappal az eset után, Attila már terhelheti a lábát, köszönhetően a NASA bakancsnak, amit korházban raktak adtak neki gipsz helyett. Rossz szerencse és csonttörés, de mázli, hogy minden csont a helyén maradt, így az orvosnak semmi dolga nem akadt, csak kötést helyezni a sérült végtagra. Ezúton is jobbulást!
A június közepe óta eltelt kilenc hétre visszatekintve, egészen a leges legvégéig javult a hangulatom és a közérzetem, egyre jobban élveztem a tábori létet a munkával és mindennel, mindenkivel együtt. Ez egy elég király, főleg, hogy a kezdet sem volt katasztrófa. Egy járatlan útra léptem, amely meglepetés nélkül, de okoz váratlan bukkanókat, néha nagyobbakat is. Hogy objektív legyek összevetettem a fejemben az otthoni hétköznapokkal az itteni életem és úgy még fényesebb a dolog. Hiába voltak ideges vagy nem jó pillanatok, mégis mondhatom, hogy semmivel sem éreztem magam rosszabbul, mintha otthon maradtam volna, sőt. A jelenlegi véleményemet befolyásolhatja, hogy a „minden jó, ha a vége jó” forgatókönyv következett be, tehát jó szájízzel írom, amit írok. Leegyszerűsítve, és bár ez még nagyon korai gondolat, még sok mindentől függ, de visszamennék jövőre is és azután is. A nyár eddig 8 pontot kap, már csak az a kérdés, hogy hanyas skálán… J
Amit még mindenképpen el akartam mondani, hogy a terveim szerint a blog átváltozik egy fotóboggá, ennek oka pedig az, hogy ahhoz a részhez érkeztünk, amikor én nagyon jól akarom magam érezni, nem mintha eddig nem tettem volna. A lényeg, hogy az egész eddigi dolog az utazásért volt. A tábor és a munka egy eszköz, melynek segítségével eljuthatok oda, ahová máshogyan nem tudtam volna magamtól. (Igen Mama, köszönöm a segítséget, nélküled sokkal nehezebb lett volna a dolog… ).
Tehát nem szeretnék órákat fogalmazni és a gép előtt ülni. Szeretném maximálisan kihasználni és átélni az itt eltöltendő időt. A képeket fel fogom tölteni, ha lesz net és a legfontosabb dolgokat, majd képaláírásként olvashatjátok. Ez a terv körvonalazódott bennem, valami hasonló mentén fog folytatódni a naplóm története.
