Az elmúlt két napban, amióta a New York-i JFK repülőtéren, Russel Williams bevándorlási tisztviselő végleges engedélyt adott az országba lépésre, megváltozott az életem. És bár ez utóbbi csak jól hangzik, de nem igaz, mégis rengeteg dolog történt…
Június 14-én reggel kezdődött, amikor kiértünk a Ferihegyi Liszt Ferenc nemzetközi repülőtérre anyukámmal, a nagymamámmal és Ádám barátommal. Gyors érzelemmentes búcsúzkodás után, a vadiúj Sky Court-ben várakoztunk a kollégáimmal, amíg végül a Rómába tartó járatra szállva alig több, mint egy órával az Olasz fővárosban találtuk magunkat. Itt röpke 3 óra várakozás után, végre tényleg New York felé kezdtünk repülni. A repülőn eltöltött kb. 9 óra, a várakozásaimmal ellentétben „gyorsan” elszállt, kis alvással, beszélgetéssel és filmnézéssel telt, a könyvemet a kezembe se vettem. Ez a viszonylagos komfort azért volt fontos, hogy ne legyek nyűgös és befolyásoltság nélkül érhessenek az első benyomások a világ fővárosában.
A repülőtéren a csomagokat felvéve és a terminálból kiérve alig töltötte meg a tüdőmet az első adag New Yorki-i levegő, máris taxis hiénák vettek minket körül. Kis alkudozás és egyezkedés után megegyeztünk egy árban ($80), amiért négyünket elvittek az Upper Manhattan-i szállásunkhoz, az Amsterdam Ave és a 103. utca sarkán lévő Hostelling International-ba. A taxizást egyébként már jóelőre megbeszéltük a többiekkel még itthon, gondolván, hogy így kényelmesebb és talán láthatunk valamit a városból.
Becsekkoltunk a szállásra, mely egy emeletes ágyakkal felszerelt 10 személyes szobáját kaptuk meg, majd megbeszéltük, hogy mivel a tábor busza csak másnap délben jön értünk, mi harapunk egyet a Nagy Almából és addig rágjuk, amíg csak lehet. Éhesek voltunk és fáradtak, de a hihetetlen és felfoghatatlan érzés, hogy ebben a városban lehetünk végigvezetett minket a Central Parkon hosszában, egészen a Time Square-ig, ahol stílusosan egy McDonald’s-ban csillapítottuk étvágyunkat.
A kötelező fényképek elkészítése után a csapat szétszakadt. Volt, aki visszatért a szállásra, de én a közé a 3 ember közé tartoztam, akiket nem hagyott nyugodni a város. Tovább indultunk hát és végigsétálva a Broadway-en, elsétáltunk a Chrysler Buildingig, majd elvonszoltuk magunkat az Empire State Buildinghez is, mondván, hogy ezek nélkül nem fekszünk le. Egy igazi amcsi yellow cab sikeres leintése után 15 dolcsiért a szállásunkra vitt a végig telefonáló furcsa akcentusú „feta” (feka, csak mi így hívjuk már őket, hogy nem bukjunk le, ha róluk van szó, meg mert vicces is…) sofőr. minket az éjjel-nappal dudától hangos Manhattanen keresztül. Mindenki dudál, ha kell, ha nem és mindenkire. Állandó a nyüzsgés és kaotikus a közlekedés, legalábbis a taxiból nézve, belülről olyan volt, mint egy hullámvasút.
Már a kocsiban elaludtam, szóval kis netezés és fényképtöltögetés után végleg kifeküdtem, először a hostel hall-jában, majd a szobánkban…
